3. fejezet - Kiderül

"[...] -"Dóri, valami baj van? Kihez jöttél?"- Köszönöm istenem! Szóval nem harapja le a fejem..."

-Igen baj van, Szabolcs bácsi, nagyon nagy baj van! Zsanihoz jöttem egy nagyon fontos dolgot megbeszélni.- könnyeztem még mindig.

-Milyen baj? Gyere be, beszéljetek! - mondta  kedvesen, én meg belegondoltam, hogy ha mi most elmegyünk a barátságunknak is vége Zsanival. Annyira rossz  ez a helyzet. Már sohasem lesz semmi olyan mint régen...

-Sazbolcs bácsi, már késő elmondanom magának, akkor beszélhetnék a lányával? - szipogtam.

-Persze! Menj csak - terelgetett be a házba, miközben a sírásom még mindig nem múlt.

Csak mentem a lépcsőn fel. Zsani már ijedten jött ki a szobájából mert meghallotta, ahogyan zokogtam. Ott állt pizsiben. Most már nem láthatom nap, mint nap így. Ez az egész gondolat menet egészen addig tartott míg Zsani közbe nem szólt.:

-Mi van Dóri? Hahó! Mi a baj? Dóri! Hallod? Miért sírsz?

-Csak.. csak... elköltözünk! - tört ki belőlem ismét a zokogás.

-Tessék? -  abban a pillanatban félelem ült az arcára. Nem hagyhatom itt. A legjobb  barátnőm, akivel éjjel nappal együtt lógtunk, az egyetlen ember, aki bármikor megtudott vigasztalni, aki minden hülyeségemet megértette, vagy legalább elfogadta,  aki annyira rendes, és végtelenül aranyos. Nem lehet. Ezt biztos csak  álmodom!

-Igen! - kiabáltam hangosan.

-Tessék? - megremegett a hangja, és lecsordult az első könnycsepp az arcán.

-ELKÖLTÖZÜNK! - én is ismételtem magam.

-De, mi? És mikor? És mi miatt? Miért nem mondtad el? 

-Menjünk be a szobádba. Elmesélek mindent. - a könnyeimmel küzdve mondtam.

Eltelt 1 óra. Még ott voltam. Mindent elmeséltem ami történt. Azt, hogy mi miatt, mi lesz velünk, mi lesz a barátságunkkal, amikorra már ő is szétsírta a szemét. Miközben meséltem tátott szájjal nézett, közben azt kérdezgette: "Miért nem szóltál nekem?", "Miért így és most kellet megtudnom?". Persze nem hibáztatott, bármit megértett. Ezért is a legjobb barátnőm, de sajnálta, hogy nem mondtam neki előbb. Holnap megyünk. Itt hagyom. Egyedül marad, barát nélkül, ő is, én is.

-Tehát elmentek.. - mondta, némi töprengés után, mikor már mindent tudott.
-Tehát elmegyünk..
-Ez hihetetlen! - mondta, miközben újra elkezdett könnyezni.
-Egyszerűen fel sem fogom! - mondtam halkan, és lefolyt egy jó kövér könnycsepp a szememből, az államon keresztül, egészen a ruhámra.

Majd beszélgettünk. és csak beszélgettünk. Megbeszéltünk mindent. Ezt a sors intézte. Ezt szerette volna. De csak azt szeretném tudni, hogy ezt mivel érdemeltem ki? Rosszul viselkedtem? Valamit rosszul csináltam? Nem. Valakinek jobb élet, valakinek pedig kevésbé jobb élet adatik meg.

Elmúlt éjfél. A sötét előszobába lépve Zsani egy gyors mozdulattal felnyomta a lámpát, könnyes és bedagadt szemekkel néztünk egymásra. Zsani magához húzva adott egy puszit, majd szorosan megölelt. Elbúcsúztunk, amennyire a legjobb baráttól el lehet búcsúzni pár óra alatt. Lenyomva a kilincset még egyszer Zsanira néztem, majd kiléptem az udvarra. Elindultam olyan gyors léptekkel, mint akit követtek. De egy alak sem volt az utcákon. Féltem, de hazaértem.
Itthon is sötét volt, szóval a szüleim már alszanak. Tehát holnap reggel. A cuccom már összekészítette anya, gondolom a bútorokat meg majd hozzák a bútorszállítók. Félek, hogy mi fog történni...

*Reggel*

Minden kiderül a következő részből!