2. fejezet - A következő targédia

"[..] Azt hittem, ezek után legalább egy évre elhallgatnak a szörnyűségek, de egy kis idő után be kellett látnom, hogy még csak most kezdődnek."

Na igen, azt hittem. Az egész avval kezdődött, hogy összevesztek a szüleim.  Most már valószínűleg elválnak. Én, a tesóm és anya pedig elköltözünk.. A szüleim, 19 év után arra a döntésre jutottak, hogy külön szeretnék folytatni az életüket. Mi lesz velünk? Az egész életem egy csapásra meg fog változni. 
A válás felmerülése óta eltelt egy hét. Borzasztóan nagy a feszültség családban, mindenki levegőnek nézi a másikat. Olyan, mintha sosem ismertük volna egymást. Csak tesszük a dolgainkat, ügyet sem vetve, arra, hogy bizony mi egy család vagyunk. Legalábbis egyelőre egy család. 
Nagyon bánt ez a válás-téma, azt hiszem, ha tényleg elválnak akkor elkezdődik az idegbajos lány felé vezető utam. A suliban sokszor sírok. A tanárok nem értik, mi a bajom, nagyon aggódnak értem. Otthon a könyveimet bújom, hogy eltereljem a gondolataimat, de túl feszült vagyok. Hiába olvasok el 10 oldalt, egy szóra sem emlékszem belőle, mert a gondolataim nagyon máshol járnak. 
Szörnyen viselem. Viszont próbálom elfogadni, hogy ez egy természetes állapot két majd' 20 éve együtt élő felnőttnél. Míg szerelmesek voltak, addig nem látták egymás hibáit, De semmi sem örök, így a szerelem is elmúlt. Azóta a másik bármi apró hibázására ugranak. Sokszor veszekedik minden szülő, de remélem, hogy elcsitulnak a dolgok.

Időközben kiderült hova szeretne anya költözni. Nagyon messze. Mikor megtudtam hogy Kaposvárról Budapestre költözünk, egy világ dőlt bennem össze. Egy viszonylag kisebb városból, azon belül is a város egyik legnyugisabb helyéről, a fővárosba költözni. Megszokni az ottani nyüzsgést, és az állandó mozgást. Nem is tudom. Nehéz feladatnak bizonyosult.

Sokat idegeskedtem, és ez nem tett jót a szervezetemnek. Beteg lettem, sokat hánytam, és nem voltam hajlandó enni. Már a kiszáradás küszöbén voltam, mikor megelégeltem. Nem eshetek össze a szomorúságtól. Nem. Egyszerűen túl kell lépni mindenen. Úgy gondoltam, hogy vagy most erőt veszek magamon, és felállok, vagy nincs visszaút, és beléphetek azonnal az idegbajos lányok elnevezésű általam elnevezett klubba. Iskolába viszont még nem szerettem volna menni, csak akkor, amikor már biztosan talpra álltam. Így egy hetet hagytam ki., de teljes elszigeteltséggel a világtól, mert a mobilomat, és a számítógépemet sem kapcsoltam be, csak ültem a szobámban, olvastam néha meg persze gondolkoztam.

Anyát kérdezték már a barátaim, hogy mi van velem, de anya csak annyit mondott mindig, hogy semmi gond, csak elkaptam valami nyavalyát, szimplán egy kis vírus.
Hát ez azért nem pont így volt. De elhitték neki, és nem gondoltak semmi rosszabbra.
Egy idő után olyan távolinak éreztem a barátaimat, mint még soha. Bár még ide járok és még nem költözünk, azért én mégis, csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára már nem leszek itt. Az állandó szomorúságom miatt,  kezdtek érezni valamit, kezdtek gyanakodni, hogy valami nincs rendben velem. Ezelőtt én egy teljesen életvidám, mindig mosolygós lány voltam és furcsának éreztek mindig szomorúan látni engem. Nem igazán értették mi van. De el szerettem volna már mondani nekik. Nem titkolhattam tovább. Haza értem, anyát engedélyét kértem, hogy elmondhassam és a válasza igen meglepő volt.
-"Kicsim. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már késő...". 
Na itt valami furcsa gondolat járt a fejemben. Miért lenne késő? Nem kellett semmit kérdeznem, rögtön kaptam a választ:
"Holnap reggel indulunk!"- mondta, olyan komorsággal az arcán, hogy nagyon megijedtem. Szóval már késő. Nem tudok velük már beszélni. Úgy éreztem, hogy márpedig tudniuk kell róla, TŐLEM, személyesen!
Máris rohantam Zsanihoz a legjobb barátnőmhöz, hogy elmondjam mi van, hogy aztán Ő holnap tudathassa az osztállyal a történteket. Ekkor este háromnegyed hét volt. A házuk tőlünk egy köpésnyire van. Ha sietősre veszem a tempót, akkor öt perc alatt ott vagyok náluk.
Reménykedtem, hogy beengednek.
Odaértem, kicsit vártam a csengő után. Semmi. Megint csöngettem. Még mindig semmi. Már zokogtam, mire Zsani apukája kijött és ily kedvesen üdvözölt:
"Te mégis mit csinálsz itt este fél kilenckor?"- elgondolkoztam, és rájöttem, hogy a nagy sietésben a rossz óránkat néztem, így fél kilenc helyett, azt hittem, hogy háromnegyed hét van.
Most mondjam azt neki, hogy "Csak Zsanihoz jöttem, egy fontos dologgal!"?
De mégis mit mondana? Szerencsémre látta rajtam, hogy valami gáz van, így megkérdezte:
-"Dóri, valami baj van? Kihez jöttél?"- Köszönöm Istenem! Szóval nem harapja le a fejem...

[...] Minden kiderül a következő részből!

Nem saját!