"[...] Tehát holnap reggel. A cuccom már összekészítette anya, gondolom a bútorokat meg majd hozzák a bútorszállítók. Félek, hogy mi fog történni..."
*Reggel*
"When I met you in the summer" - szólt a telefonomból a jól ismert zene, majd egy ösztönös mozdulattal nyomtam ki a telefonom ébresztőjét, amit pontban nyolc órára állítottam be, hogy legyen időm elkészülni. A telefonomban 4 új üzenet várt, mire megtöröltem a szemem, és megnyitottam az első üzenetet, ami Zsanitól érkezett. Ez állt benne:
"Szia Dóri!
Este intézkedtem kicsit, szóltam a lányoknak a helyzetről,
és kitaláltuk, hogy rendezünk egy búcsúbulit neked
8:30-tól egészen az indulásotokig. Krisztinél lesz
megtartva, mindenképp gyere el!
Szeretünk: A lányok!<3"
El sem hiszem, hiszem, hogy ilyen végtelenül aranyos barátaim vannak! Úgy öltöztem fel, mint akinek fél percenként mondják, hogy siess. Így körülbelül 5 perc alatt a szobámban álltam kifésült hajjal, egy leheletnyi sminkben, farmerben, pólóban, pulcsiban és cipőben, indulásra készen! Lesiettem anyához, aki már az útra csomagolt szorgosan, majd megkérdeztem tőle, hogy mehetek-e. Természetesen nem mondott volna nemet az utolsó találkozásomra a lányokkal.
Így hát elindultam. Az utcánkból kiérve a főút feküdt előttem, amin egy hosszú zebra volt. A zebra előtt állt a matektanárom.
-Jó reggelt tanár úr! - köszöntöttem szerintem kedvesen, de ő ezt nem így gondolta.
-Szia Dóra! Minek köszönhető ez a kedvtelen arc? Tán nem örülsz a találkozásnak? - kérdezte kicsit lesajnálóan, pedig erről egyáltalán nincs szó.
-István bácsi, dehogy! Csak tudja. A szüleim elválnak, mi pedig költözünk...
-Ugyan csak? Nagyon sajnálom! Erről én még nem hallottam.
-Igen, Budapestre költözünk.
-Biztos jól fogod ott is érezni magad!
Azt hiszem, hogy talán az utóbbi események után most először voltam őszintén egy picit boldog. Örültem a tanár úr kedves szavainak, és két utcányira pedig nemsokára már elkezdődik a búcsúbulim.
Éppen nem jött egy autó sem, így elindultunk együtt a tanár úrral a zebrán keresztül.
Nem emlékszem a pontos esetre. Egy pillanat alatt történt. Megláttuk az autót, ami villámgyorsan közeledett felénk.
-Dóra ugorjon el a kocsi elől! - üvöltött rám a tanár úr.
De már késő volt. 2 másodperc múlva ott feküdtem az úton, eszméletemen kívül.
Jött az autó, a matektanárom el tudott gyorsan ugrani, viszont én nem vettem észre időben a száguldó autót, ami nem tudott megállni. Talán 5 perc telhetett el, mikor kezdtem magamhoz térni. István bácsi éppen a mentőkkel beszélt félelemmel, és hallottam, ahogyan sokszor csuklik el a hangja. Odajött hozzám, érdeklődött az állapotom iránt, én egyrészt az ijedségtől, másrészt a még félig eszméletemen kívül és a fájdalomtól nem tudtam megszólalni, csak egy szemrángással jeleztem, hogy életben vagyok. Fájt mindenem. Egyszerre nagyon sokan lettek körülöttem, ott volt az autó vezetője, a tanárom, néhány járó-kelő, akik nagy érdeklődéssel közelítettek felém, majd ijedten kérdezték, hogy mi történt.
Pár perc múlva kiértek a mentősök. Gyorsan beraktak a mentőautóba és begyógyszereztek. A fájdalomtól továbbra sem tudtam megszólalni, így István bácsitól kérdezték, hogy pontosan hogyan történt a baleset. Hallottam a rendőrautó szirénáját, majd a becsapták a mentő ajtaját és már indultunk is. Éppen a szüleimet tárcsázták, akik mit sem sejtve vették fel a telefont.
(A következő fejezetből)
-Üdvözlöm, kedves Király Dóra! - jött be egy kedves nővér.
-Jó napot! - köszöntem neki.
-Ne ijedjen meg, de van egy rossz hírem. - váltott át egy pillanat alatt a mosolya szomorúvá.
Folytatása következik.
(A következő fejezetből)
-Üdvözlöm, kedves Király Dóra! - jött be egy kedves nővér.
-Jó napot! - köszöntem neki.
-Ne ijedjen meg, de van egy rossz hírem. - váltott át egy pillanat alatt a mosolya szomorúvá.
Folytatása következik.
